Hármas szikla

 Az áprilisi reggel levegõje még kissé csípõs volt a hajnali hideg miatt, de a nap elsõ sugarai már kezdtek kikandikálni a horizont mögül, mikor apró csapatunk elsõ tagjai megjelentek az állomáson. Sajnos jelen esetben az „apró” jelzõt, valóban a szó legszorosabb értelmében kell érteni. Csapatunk egy héttel a kirándulás elõtt még minimum 10 fõt számlált, de sajnos mire eljött a nagy nap, mindenkinek akadt valami halaszthatatlan tennivalója. Mi nem zavartattuk magunkat, és új barátokat szerezve Hunyadon, elindultunk a Hármas Szikla felé.

Szentkirályi barátaink, akik itt csatlakoztak hozzánk, jóformán megduplázták eddigi létszámunkat, így immár 7-en haladtunk tovább. Útközben megpihentünk egy forrás mellet, ahol egy négylábú is hozzánk szegõdött, gyarapítva a létszámot; õ hûségesen végigkísért minket a sziklák csúcsáig. Folytattuk útunkat, és a forrást magunk mögött hagyva, átvágtunk a már zöldellõ réten, hogy megpillantsuk a sziklákat teljes nagyságukban, illetve az alattuk elterülõ két, tiszta vízû tavat. A kutya, aki idõközben megfürdött a tóban, nagyon önzetlenül, velünk is megosztotta a hûs víz élvezetét (azaz megrázta magát fürdés után). Ha eddig nem is, de most már mindenki biztosan ébren volt.

A tavak mellett úgy döntöttünk, hogy a déli idõpontot figyelembe véve, harapunk valamit. Ebéd közben viszont, mintegy a természet kegyetlen tréfájaként, a fölöttünk gyülekezõ szürke felhõkbõl apró jégdarabkák kezdtek el potyogni. Szerencsére a parádé csak rövid ideig tartott, és mikor nekivágtunk a túra legnehezebb részének, a felhõk elvonultak. Az út innentõl kezdve meredeken ívelt felfelé a hegyoldalban egy patakocska mellett, néha keresztezve azt. Az erdõ látványának monumentalitását tovább fokozta talán a többezer hóvirág és ibolya, illetve egyéb apró virág, ami a talajt borította. A „kutyánk” elkószált valamerre, egy ideig nem is jött vissza, de aztán a csúcson ismét csatlakozott hozzánk. Itt mindenki diadalmasan, a hosszú mászást megkoronázva, lecsüccsent, és ivott, vagy evett valamit.

A rövid pihenést követõen tovább sétáltunk a gerincen, és kikapaszkodtunk a három szikla mindegyikére, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt Kalotaszeg nyugati részére, illetve a Vigyázóra. Szerencsénkre, az idõ huzamosabb ideig tiszta maradt, és a nap is kisütött, így kifejezetten messze elláttunk. Sajnos a sziklákon a látványban gyönyörködve nem idõzhettünk túl sokat, mert a vonat idõhöz kötött bennünket. Könnyen leereszkedtünk a sziklák másik oldalán, amelyet megsárgult fû és száraz bokrok borítottak. A visszaúton szintén pihenõt tartottunk a csorgónál, ahol érkezésünkkor is megálltunk, itt egy kicsit társasjátékoztunk is.

Továbbindulva szentkirályi barátaink elbúcsúztak, és mi megfogyva bár, de törve nem, folytattuk útunkat az állomás felé. A visszaút nagyon izgalmasra sikerült, mivel a vonatunk már majdnem indult, mikor az állomásra értünk, szóval kicsit sietnünk kellett, útközben már azon gondolkodtunk, hogy esetleg stoppolunk, vagy kölcsön kérünk egy szekeret, de végül a jól bevált gyaloglás mellett döntöttünk.

Végtére is mindenki felkerült a vonatra, és még ülõhelyet is kaptunk. Az út hazafelé rendkívül rövidnek tûnt, lehet, hogy amiatt, mert már mind fáradtak voltunk a beszélgetéshez és inkább szunyókáltunk. Ez a szombat is tartalmasan telt, függetlenül attól, hogy rövidnek bizonyult. Mindenesetre reméljük, hogy ha más nem, legalább a beszámolónk felkeltette a kedves olvasó érdeklõdését, és reméljük, hogy a következõ túrán találkozunk.