Méra és környéke

Képekben        és egy tanulságos összefoglaló

Ezúttal a szombat reggel nem a Báthory elõtti utcaszakasz népsûrûség-növekedését idézte elõ, hanem az állomás elõtti útszakaszét, mivel a változatosság kedvéért kicsiny csapatunk most onnan indult vándorútjára. A pontosságról ismét nem lehet egy szavunk sem, mindenki sikeresen megérkezett az állomásra idõben. Száz szónak is egy a vége, pár kiváltságos helyzetû egyén kivételével (akik közül néhányan akkor keltek fel, mikor a többiek már úton voltak) mindenki felszállt a vonatra.

Végül is a lényeg, hogy mindnyájan egyszerre értünk a mérai állomásra, ki vonattal, ki gyalog. Nem haboztuk sokáig, megszámoltuk hõs túrázóinkat, és nekivágtunk a domboknak. Átvágtunk a mezõn és átmerészkedtünk a Nádas-folyó izgõ-mozgó függõhídján is (igaz csak egyenként). Toronyiránt nekivágtunk a dombnak, melyet a helyiek nemes egyszerûséggel csak Malom-hegynek hívnak. Ahogy azt mondani szokták a Himalayáról átlagosan 8 hegymászóból 1 nem tér vissza. A mi esetünkben az arányok szerencsére jobbnak bizonyultak.

A hegyrõl leereszkedve átvágtunk a falun, míg végül ennek másik végén újra neki nem lendültünk a “domb-mászásnak”, és szinte pihenõ nélkül meg nem másztuk Méra harmadik legmagasabb pontja címet büszkén viselõ Vár-hegyet. Itt hosszabb ideig üldögéltünk, volt aki nekilátott a szendvicseinek, míg mások a környezõ homokkõ sziklákból próbálták kibányászni a több ezer éves fosszíliákat.

Miután mindenki kipihente magát, elfogyasztotta azt, amit éppen rágcsált, teliszedte a zsebeit kagylócskákkal, és kigyönyörködte magát a lehengerlõen gyönyörû panorámában, ismét útra keltünk, és még magasabbra törtünk. Az új cél immár Méra legmagasabb csúcsa volt, a félelmetesen magas (megközelítõleg 450 méter) Cinege-tetõ. Az utunk innen már egyértelmûen csak lefele vezethetett, ezért sokat nem haboztunk, tovább indultunk.   
Átvágtunk az alattunk elterülõ völgyön és addig meg sem álltunk, míg egy patak ismét keresztbe nem tett nekünk… szó szerint, mivel híd híján más választásunk nem volt, mint átugrálni rajta. Végül hõsiesen teljesítettük ezt a feladatot is, és nekivágtunk utunk utolsó szakaszának: a “Nevadának”. Félreértés ne essék, ennek az enyhén sziklás falú völgynek csak annyi köze van az eredeti szurdokhoz, mint a rinocérosznak a nokedlihez, és ez a név végül is egy mérai földrajztanár humorérzékét dicséri.

A szurdokot magunk mögött hagyva egy hangulatos erdei úton leereszkedtünk a falu szintjére, és innen egyenesen a helyi múzeum udvarára indultunk. Itt, mivel az indulást a román vasút órarendjéhez kötöttük, és mivel mindnyájan megéheztünk már, úgy döntöttünk összedobjuk sütnivalónkat, és nagy lakomát csapunk. A tûz pillanatokon belül fellobbant és már ott sercegett rajta a kolbász és a „miccs”, melyrõl minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy kifogástalan volt. Picit késõbb megérkezett a meleg tea és a fánk is, mely osztatlan sikert aratott túrázóink között.

Mindenki jól telitömte a pocakját, majd játszottunk még egy kicsit, énekelgettünk a tûz körül, végül lassan, de biztosan közeledett az indulás pillanata. Az állomásnál elbúcsúztunk társainktól, és magányosan hazabandukoltunk a sötét országúton.
Ez a nap is felettébb jól telt és remélhetõleg mindnyájunknak maradandó élményt jelentett. 

Kiss Renáta, Maák Gábor XI. A.