Vigyázó (Vlegyásza)

Képekben

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy diákcsapat, amely elindult egy csúcsra. Õk nem voltak mások, mint a Báthory István Elméleti Líceum diákjai, 9. osztályosoktól egészen a legidõsebbekig. Nagy merészséggel indultak neki ennek a túrának, amely azzal kezdõdött, hogy reggel fél nyolckor találkoztak a kolozsvári vonatállomás elõtt. Megvették a jegyeket, és fel is szálltak a szerelvényre, amely a cél felé vitte õket. Ha  IV. Bélával találkoztak volna, akkor õ úgy nevezte volna õket, hogy a 21. század tatárai (nem mintha nem szálltak volna fel civilizáltan).

Indulás után megtudtuk, hogy a kísérõ tanár végül nem jött, ami elszomorított, mert a keret szûkült, de vidámabbá tette a bandát, mert így sokkal szabadabbnak éreztük magunkat. Egy közel 2 órás utazás után Sebesvár (Bologa) nevezetû faluba érkeztünk meg, ahonnan egy kis fuvarozás segítségével közelebb kerültünk a célhoz. Itt kezdõdött meg az igazi túra, mivel eddig csak ablakból néztük az utat, most pedig saját lábainkkal érezhettük azt. Mindenki nekivágott a gyaloglásnak, ami egy idõ után monotonná vált, mivel folyton fel-le mentünk. A tanyától egy kutya is követett, ami sokkal nagyobb bátorságot adott nekünk. Kb. 6 órás gyaloglás után megérkeztünk a menedékházhoz.

Ezt követte egy gyors kajálás, ami után elindultunk a Vigyázó csúcsa felé. Útközben mentünk sziklás részen, magas hóban és a hegygerincen, amíg elértünk addig a pontig, ahol a világ tetején érezhettük magunkat. Mindenki megörökítette jelenlétét a modern technológia segítségével.

Amikor a menedékházhoz indultunk volna vissza, egy hóvihar kerekedett, ami egy kicsit csoportosította a bandát, mivel 10 méternél nem lehetett távolabb látni. Visszafelé több szép élményben részesültünk, pl.: a lábaink eltûntek a hóban, de szerencsénkre végül mindenki megtalálta a sajátját, és tovább jöhettünk, mások farkasnyomokat is láttak, de végül a legnagyobb öröm az volt, hogy megtaláltuk az utat “hazafele”.

Érkezésünk után gyûjtöttünk fákat, hogy készíthessünk egy tábortüzet, letusoltunk, és egész este daloltunk a tûz körül. Elérkezett a lefekvés ideje. Egyeseknek több idejükbe került elaludni, de végül mindenkinek sikerült.

Másnap reggel nehezen ébredtünk, reggeli után gyorsan összecsomagoltunk, és már indultunk is hazafele. Idõ szempontjából rövidebb volt az út, attól függetlenül, hogy sokkal többet pihentünk. Visszafelé megnéztük a “mosógépet”, és képzeljétek el, hogy ez a gép igenis tudott fára mászni, tudom egy kicsit furán hangzik, mert az otthoniak nem képesek erre, de a sebesvári patakban mûködõ “mosógép” egy fán volt. Megtekintettük a várat is, amely - akárcsak a többi - már csak rom, de ettõl függetlenül szép látvány.

Lassan megérkeztünk a vonatállomásra. A fehér kutya, amely a tanyán csatlakozott hozzánk, még mindig kísért, és megtört szívvel néztük, ahogyan szalad a vonat mellett, hogy velünk jöhessen. Megérkeztünk Kolozsvárra, mindenki hazament, kivéve néhányat közülünk, akik beültek valahova, hogy felelevenítsék a kirándulás kellemesebb pillanatait.

Ezzel véget ér a kis mese, melynek fõszereplõi azon diákok, akik a Báthory Túra Klub eddigi legnehezebb túráján vettek részt. Itt a vége, fuss el véle, és ha netalán nem hiszed el, túrázz utána.